A totemek, mint egy kultúra identitása
Az, aki nem hallott túl sokat Alaszkáról, azt hiszi, hogy ott csak jéghegyek és iglukban élő eszkimók vannak. Nos, mi nem említettük volna ezt a térséget egy tetoválásokkal foglalkozó folyóiratban, ha nem bújkálna valami más is az ősi törzsek kultúrájában Kanada Észak-keleti partivédekein.
A csendes-óceáni rész, Amerika északi része, pontosabban a Sziklás Hegység és az óceán közötti rész nagyon fontos a totemek történelmét tekintve. Az őshonos népek, akik ezeket alkották egy több, mint 25.000 éves fejlődés örökösei. A legismertebb törzsek – Yurook,Chinook, Nootka, Haida vagy Tlingit – az embereknek a szó szoros értelmében tetoválásaikkal adták át hagyományaikat, hitüket és szimbólumaikat. Ugyanakkor tőlük indúlt el a szobrok, műemlékek felállítása is, – totemoszlopok – amik által sikerült megörökíteni, átadni szellemiségüket mégha az életük és testük már a feledésbe merűlt, akkor is.
Értelem és érzelem
A totemek az ott élő népek szimbólumai voltak, amellyekkel azonosították magukat az egész univerzummal a létező összes szempontból: társadalmilag és lelkileg.
A Kanadában tartozkodó Corneliu Florea román irő szerint ezeknél a népeknél a víz mellett vagy bizonyos helységek elött agyagból, fából és kőből faragott „Isten hozott” jellegű nagyon magas, díszes és jellegzetes totemekkel találkozhatunk. Persze találkozhatunk olyanokkal is, amelyeket a házak elé helyeztek és ezek a család életét vagy történelmét örökítették meg. A Haida és Tlingit törzseknél megmelékezési totemeket is találunk, amelyek védő mintákat tartalmaztak és ezeket egy mélyen tisztelt, csodálatra méltó uralkodó halálakor állítottak fel. Ezeken a megemlékezési oszlopokon kívül még mesélő oszlopok is vannak, amelyek legendákat vagy helyi történeteket mondanak el. A totemek birtoklása generácioról generációra, szájról szájra szállt és a törtenelem hozzájárúlt egy bizonyos csoporthoz való tartozásuk identitásának megőrzéséhez.
A totemekkel való azonosulás
A Tlingit népnél a szimbólumok megmagyarázzák a világ létezését, egy csoport vagy egy egyén kapcsolatát az univerzummal, amiben él, összeköti a csoport összes tagját a természettel, de elhatárolja szociális rangjukat. A totemek eredetét emberfeletti erőknek tudják be és az adott törzs történelmét jelképezi. A totemen szereplő állat lesz maga a szellem, amely a szociális rangra is rámutat. Egy bizonyos szimbólum használatának joga sokkal többet ért, mint egy kézzel fogható tárgy, a családi vagyon vagy egy valódi totemoszlop tulajdonosának lenni.
Minden klánnak vagy családnak jogában állt egy vagy több totem birtoklása, azonban ezeket elöszőr megkellett nyerniük, majd meg is kellett tartaniuk. Mostmár a követelések kifogásolhatóak, támadhatóak és újra elemezhetőek voltak, néha valóságos háborúk robbantak ki abból, hogy egy klán magasabbrendűnek tartotta magát a többi család felett, akik az övéikhez hasonló totemeket birtokoltak. A nyereség kötelezte a győzteseket egy bizonyos tartozás befizetésére vagy egy rivális klán megalázására. Ennek ellenére a gazdagság fontos szerepet játszott az életükben, olyannyira, hogy elterjedt egy szólás is, mely szerint „egyesek annyira gazdagok, hogy bármilyen totemet használhatnak”. A Tlingit lakosoknál a szimbólumok értéket kölcsönöznek azoknak a tárgyaknak, amelyeken ezek megtamegtalálhatóak voltak és azon helyeknek, földrajzi régióknak is, ahol az események történtek. A totemikus elemek mindenféle tárgyon fellelhetőek voltak: takarókon, szerszámokon, fegyvereken, totemoszlopokon, szobrokon, sisakokon, tetoválásokon és a tetováláshoz használt eszközökön is. Mindent, ami a totemeken megjelent kikellett állítani, azért, hogy elismerést és tekintélyt szerezzenek különböző ünnepségeken. Minnél többet mutogatták, annál értékesebbé vált és azok, akik ezeken az ünnepségeken részt vettek jutalomban részesűltek, mivel hozzájárúltak és elősegítették ezen totemek népszerűsítését és gazdáik jó hirét, tekintélyét is növelték ezáltal, főleg akkor, ha az a tulajdonos lánya vagy fia testén volt megtalálható friss tetoválás formájában.
A Tlingit és Haida tetoválások
Tetoválás Északon. A Tlingit és Haida népek főképp a bőrükre tetovált totemisztikus elemek miatt ismertek. A legismertebb és legnépszerübb szimbólumok közé a szárazföldi állatok (farkas, medve), vizi állatok (gyilkos bálna, cápa), madarak (sas, bagoly) tartoztak. Mégis gyakran használták a földrajzi elemeket (hegyek, jéghegyek) és az égi testeket (nap, hold, a göncölszekér) is.
Potlach
A tlingliteknél és a hajdaknál a tetoválás egybe esett az ünnepekkel. A legmagasabb rangú tagok azzal voltak elfoglalva, hogy mások elismerjék a klán vagyonát, státuszát és történelmét. E miatt a vendéglátó nyilvánosan osztogatta anyagi és szellemi vagyonát az ünnepségeken. Neveket, rangokat, kiváltságokat, tisztségeket az öröklési vonalon szerzett vagyonokat osztogatta, ami értelmetlen volt az alapvető vendéglátói rituál és a vendég ajándékának elfogadása nélkül. Potlach néven ismert a legnagyobb megemlékezési és adakozási ünnepség, ahol a vendéglátó szerepében bárki lehet (a lakosság, a meghívottak, sőt még más törzsből származó klánok is). Az ünnepség csúcspontja az, amikor a vendéglátó meghálálja – ősei tiszteletére – a meghívottak szolgálatait, amelyeket a temetési szertartás alatt nyújtottak. „A Potlach, mint szó a Nootka bennszülöttek dialektusából ered és ajándékozást jelent. Ez a szokás az ősidők óta létezik a Csendes-óceán partvidékein. Sokszor előfordúlt, hogy túl sok volt az ajándékokból és akkor, amikor azokat már nem bírták elcipelni a felesleges javakat megsemmisítették; a megsemmisített ajándékok értéktelenné váltak.” – meséli Corneliu Florea. Csak a leggazdagabbaknak volt lehetőségük ilyen ünnepséget rendezni, mivel gyakran 1.000 emberre kellett számítani. Azonban az ők hozzájárulásával még a legszegényebbek is leróhatták tiszteletüket őseik emlékei elött. Ilyenkor gyakran állítottak fel totemoszlopokat.
Piercing és Tetoválás
Ebben az időben az örökös és a ház új tulajdonosa felvette nevét, elhelyezte a totemeket, tiszteletreméltó nevet adott a klán legfiatalabb tagjainak vagy pedig átszúrta gyerekei fülét. Ez a ceremónia egy olyan folyamat, amely által hivatalossá, mindenki által ismerté és elfogadottá tették a klán státuszát a megemlékezés ideje alatt.
Gyakran a leggazdagabb törzsfőnökök azért rendeztek ehez hasonló ceremóniákat, hogy saját gyerekeiket felemeljék, megtiszteljék. Ezek az eseményeket főképp az elsőszülötteknek szóltak annak ellenére, hogy más nemesi származású gyerekek is jelen voltak. A legtöbb ilyen fesztiválra a Tlingit és Haida törzseknél a meghívottak más klánokból, főleg az apa részéről származtak, de más falvak vagy más törzs lakói is megjelentek. A hosszú táncos és mulatós napok után a törzsfőnökök vagy a nők átlyukasztották a gyerekek füleit és tetováltatták testüket.
A szemtanuk szerint a tlingiknél létezett egy szertartás a füllyukasztása és a legnemesebb gyerekek tetoválásának idején. „A gazda legidősebb fia a meghívott legnagyobb törzsfőnök elött, míg a legidősebb lánya a falu legnagyobb gazdája elött állt. Egy bizonyos jelre mindenik a főnökök közül megfogta az elötte ülő gyerek fülcimpáját és átlyukasztotta. Ilyenkor mindenki egy hosszú és hangos shhh hangot adott ki. Ugyanezt tették a gyerekek másik fülével is. Egyes gyerekeknek a tetoválás a piercing helyettesitője volt. A lányoknak a kezét, a fiúknak a mellkasát és a kezét tetoválták.” A szemtanuk szerint ez napokig is eltartott.
Az emlékiratok alapján eleinte bizonyos gyerekek vagy pedig mindenik gyerek új nevet kapott. Mindenik nevet a család történelme és azon ősök nagy cselekedetei kisértek, akik ugyanezt a nevet viselték. Ugyanakkor a vendéglátó szétosztotta tulajdonait, melyeknek nagy része nemesi származású tetovált nőkhöz vagy törzsfőnökökhöz jutottak. A legközépszerűbb 50 takarót mindenik piercingért vagy a kézen lévő tetoválásért míg 100 takarót adtak a mellkasi tetoválásért.
George T. Emmons egy nagyon ismert gyüjtő és kutató elmondta, hogy ezek a tetoválások általában egy teljes testet vagy pedig a klán által birtokolt állati címerek egy részét tartalmazta. Ezek pedig a rang és a gazdagság emblémái voltak, amiket csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, főleg azóta, hogy a rabszolgáknak tilos lett a tetoválás.
Egyik a Haida civilizáció legutobbi ünnepségei közül, amely magába foglalta a tetoválásokat 1900-1901 telére nyúlik vissza és Skidegate faluban történt. Az antropológust egy másik antropológus, John R. Swanton is követte és leírta ezt a szertartást, amely hasonló volt a tlingitéval.
„A második napon elhívták őket, hogy tetoválásokkal jelöljék meg testüket. Egyszer csak elkezdték festeni az arcukat. A házban lévők kiáltozni kezdtek az embereknek, hogy jöjjenek és nézzék meg mi történik. Amikor a nézők odagyűltek táncolni és énekelni kezdtek. Azok akiket tetoválni kellett táncra perdűltek. A ház tulajdonosának felesége a vonal mögött állt egy totem mintás sisakkal a fején. Amikor elkezdtek táncolni a táncosok egy sas tollal megérintették őket, azért, hogy megtisztúljanak. A ház sas tollakkal volt tele. Kis idő elteltével megálltak. Azok, akik a tollakat érintették pamut ruhát is kaptak. Azok, akiknek a tetoválásait már befejezték a főnökök elé ültek. Volt olyan, hogy két embert is ugyanaz a művész tetovált. Azután kopogtatni kezdték a földet egy bottal miközben a főnök nevét és a következőt mondogatták : Íme, itt állok elötted, hogy tetoválj. Aztán megkezdődik a tetoválás. Erre egy egész nap is rámegy. Az orrot, az alsó ajkat és a fület is egyaránt átlyukasztották az ellenkező klán tagjai. Mindenik lyukasztott részért egy takaró volt a fizettség.”
A hagyományos Haida tetoválás (ki-da) a kezet, a mellkast, a combokat, a kar hátsó részét, a lábakat és néha a hátat is beborította. A tetováláshoz használt festéket egy kő edényben kavarták ki, azért, hogy a festékanyagot fekete magnetittal és vörösvasérccel keverjék össze. Az ecsetek cédrusból voltak, bemetszett totemekkel mindenik foganytún. A készletek még tartalmaztak négy vagy öt cédrus rúdat különböző tipusú tűvel a kivánt hatás függvényében: árnyékok, kontúrok és feltöltések. Mielött megjelentek volna a fémtűk éles töviseket, különböző halak gerincét vagy csontszilánkokat használtak.
A vancouveri tetováló, Thomas Lockhart bebizonyította, hogy a Haida törzs tetováló eszközei hasonlítottak a kortárs japánok zsebszerszámaihoz. A Haida tetováló eszközökről látott képek láttán igencsak meglepődött a japán szerszámokhoz való hasonlóságokon, főleg a festéshez használt ecseteken. A japánok kb. egy lábnyi hosszú (30,5 cm) botot használtak, melyből tűk álltak ki. Egyik végét jobb kézzel kellett megfogni, a hüvelykújjat támaszként használva, majd a bőrbe szúrták. Az ecsetet a csukló alatt tartották bal kézzel, az ecset szőrét a tetoválás felett athúzva a tetováló munkályát elősegítve kevés festéket szórtak a művész keze alá, amivel késöbb dolgozni tudott. Mégis a Haida civilizáció által használt pálcák sokkal rövidebbek voltak, mint a japánoké. Valószínüleg fele a másik hosszának és a tűket nem sorakoztatták fel, hanem csoportosították. Azt feltételeztük, hogy a haidak a botot a jobb kezükben tartották, pont úgy, mint ahogy mi tartanánk egy kanalat, azzal a különbséggel, hogy apró csuklómozgással átszúrják a bőrt – meséli a tetováló.
Hasonló szerszámokat használt a Tlingit törzs is, de csak azután, hogy kapcsolatba kerültek az európai kereskedőkkel. „A tűk beszerzése után egy gépet hoztak létre, amely négy összekötött tű egy fanyélhez való összekötéséből állt.” Ez az eszköz helyettesítette az eredeti tetoválási szerszámot, amely egy egyszerű csont tűből és egy darab izomból állt.
Mindezekkel együtt nincsenek szemtanui a Tlingit bőrfestészetnek, de a nyelvészeti bizonyítékok azt állítják, hogy a szertartás elején ezek a művészek hímezték a bőrt a tűvel és az izom szállal. A legrégebbi szó a tetoválásra a „kuy-kay-chul”, ami testen levő varrást jelent. Annak ellenére, hogy a bőr varrása egy fájdalmas műveletnek bizonyúlt, mégis nagyon népszerű volt, főképp az északi sarkvidéken, ahol három évezreden át használták.
