India tetoválás: a tinta örök hazája
Száz, ha csak nem ezer éve India nagyon gazdag a tetoválás hagyományát tekintve, amelyet az ország minden részén megőríztek. Az Arunachal Pradesh és Nagaland környékén létező hegy dzsungelektől egészen a Kutch sivatagokig (Pakisztán határánál) a tetoválásoknak egy merőben más céljuk is volt a már ismert test megszépítésén kívül: elvinni a testet a túlvilágra.
A különböző tetoválási kultúrák ellenére az irodalom nagy hiányosságokat mutat, ami a tetoválásokat illeti, persze kivételt alkotnak azok a zavaros, homályos és olykor érthetetlen akadémiai és kormányzati jelentések, valamint a 20. századból fennmaradt népszámlálási adatok, amelyeket poros múzeumi könyvtárakban és arhívumokban őriztek meg napjainkig. Az elöbb említetteken kívül az etnográfiai információk erről a művészeti formáról igencsak szűkösek. Ez a tény annak is betudható, hogy a tetovált törzsek nagy része napjainkig elkülönítve éltek, mivel őket vagy elutasították, vagy réges rég a feledésbe merűltek, azért, mert nem mondtak le primitívszokásaikról, mint pl. a tetoválásokról sem, amely nem civilizált embereknek való és egyben értéktelen, jelentéktelen a modernebb és kifinomúltabb társadalom számára. Egy írót idézve: „ az őslakosok tisztában vannak azzal, hogy tetoválásaik révén beazonosíthatóak, mint valamilyen törzs tagjai és, hogy emiatt lenézik őket.
Mindezek mellett mégis sikerült feltárni számosat a régi forrásokból. Ugyanakkor szerencsém volt a tetoválásról tanulni több Naga adatközlőtől egy közelmúltban való kirándulásom során a távoli nyugaton. Az alábbi információk, nem mások, mint egy szerény enciklopédikus tanulmány, amely a tetoválás gyakorlásáról szól, Indiában a múltban és a jelenben egyaránt.
Az ókor
A tetoválás (gudna, Hindi), mint folyamat Indiában egy ősi szertartásnak számít, amelynek régisége mai napig nem ismert. Megtippelhetjük ezek régiségét, ha összehasonlítjuk a labirintusokban talált rajzokat az ezekhez hasonló tetoválásokkal. Ilyen például egy sziklarajz (Kr. e. 2500-ból), amelyet nemrég fedeztek fel egy pansaimoli folyóparton; a rajz egy kőbe rajzolt labirintus. Egy másik útvésztő Kr. e. 1000-ből származik, amelyet egy dolmen oltárba véstek.
Kelet Indiában ezek a mágikus kolam formák hasonlítanak a labirintusokhoz. Hagyományos módon őket két célból alkották meg. Elsősorban a kobra: védő és termékeny, kobra alakú istenséghez kapcsolódik, másodsorban pedig varázsererővel bírt, mivel elűzi a démonokat. A Kolamot nők rajzolják szabad kézzel mészkővel, rízs porral vagy bármilyen más anyaggal, ami könnyen átmegy az újjak között, mint a por. A rajzokat hajnalban készítik el, főképp az évnek abban az időszakában, amikor gyakoribbak a démonok és szellemek jelenléte. A Kolamok kígyózó, hullámos, szimetrikus formák, amelyek rajza úgy néz ki, mintha egyetlen vonallal lennének megrajzolva, amelyet egy bonyolúlt útvesztő követ vonalak vagy pontok sorai között. Általában a ház küszöbéhez nagyon közel helyezik el, azért, hogy védelmet nyújtson.
Nem meglepő módon a 20. század elején Kelet-India részén viselt tetoválások a kolam rajzokból származtak, mivel ezekről azt hitték, hogy védő tulajdonságaik vannak. Ezek az összetett és nehéz tetoválások olyanok voltak, mint valami kirakósok. A lényeg az volt, hogy Yama (a halál istene) és az ő démonai nem bánthatták a tetoválás viselőjét, mivel képtelenek voltak a puzzle megfejtésére. A démonokat labirintusba csalták, ahol elvesztődték, majd elvesztették erejüket is. Ugyanakkor a kolam rajzok a túlvilági élettel is kapcsolatban álltak. Néhány törzs körében elterjedt az a hiedelem, hogy a nők és férfiak tetoválást kell viseljenek, azért, hogy majd a túlvilágon a démonok és a halál istene ne bánthassa őket. Ezek a tetoválások olyanok voltak, mint a térképek: úgy gondolták, hogy elvezetik a viselőjét a túlvilágba, ahol újra találkozhat elhunyt hozzátartozóival.
Gyakori tetoválási motívumok a nőknél
India minden területén a tetoválások mágikus elképzelésekkel voltak kapcsolatban. Egy cikk, melynek címe: Megjegyzések a női tetoválási mintákra Indiában, amelyben leírták, hogy a homlokon vagy az állon található fekete foltnak védő ereje volt a megigézés ellen vagy legalábbis ők ezt hitték. Az anyajegy vagy a tetovált pont Chandani jelkép is volt egyben, amely Venust is ábrázolta és abban az esetben, ha a Holdhoz közeledett, akkor egy férfit testesített meg vagy két szerelmes találkozását jelentette.
Hasonlítsuk össze Sudrakamalakara Sudra tiszteletére rendezett szertartás szabályait. Amikor egy Brahmin egy vallásos tetoválást visz véghez egy Sudra házában, akkor vízzel egy háromszöget rajzol a padlóra, azokkéval ellentétben, akiket úgy neveznek, hogy kétszer szülöttek, akiknek házában horogkeresztet vagy négyzetet rajzol. A fennebb említett háromszög neve yoni.
Ez volt a hal szimbóluma. De mi is egy hal és miért hoz szerencét? Eleinte a női erőt – yoni – jelentette.
Egy személy munkája vagy kasztja gyakran tetoválásaiból is könnyen felismerhető, annak ellenére, hogy sokszor az egyezés nem volt szándékos. Érdekes lesz megtudni, hogy a füstöt a fonó kaszthoz tartozó nők tetoválják-e, akik alapvetően nomádok voltak és mostanra szőnyegeket vagy köteleket készítenek, anélkül, hogy stabilizálták volna szokásaikat.
A tejesasszonyokat ábrázolták ezen a módon.
Ezen jelképek azt sejtetik, hogy az a nő, aki ezeket viselte nagy valószínüséggel egy tejesasszony volt az Ahir vagy Goval kasztrendből. Nagyon jól észrevehető, hogy a tejesasszonyok száma mindig pontosan 5. A misztikus szám egyik része a 8 lehetséges irányt mutatta, míg a másik az égtájakat ábrázolta két egymásra helyezett négyzettel, melynek szélei keresztezték egymást – a szélek a Földet és a Mennyet jelképezték -.
Ez a tetoválás Kanhayya koronája (mukat) névén ismert.
Azon nő helye, kasztja, aki tetoválást visel könnyedén észrevehető. Annak ellenére, hogy a mintát csak koronának (mukat) nevezik, az valójában Krishna vagy Kanhayya trónja (mayur). Ő áll a rajz középpontjában egy koronával a fején. A bal oldalán ott áll a megkoronázott felesége, Rukmini, míg a másik oldalán a testvére, Balaram. Azok a nők, akik ezt a fajta tetoválást viselik a Rajputok. A legnagyobb álmuk egy bátor férj egy harcos lovas képében, ami testükön is ábrázolva van.
A teve, mint teherhordó állat nagyon fontos szerepet játszott a karavánok számára. A Kasarik, a réz és bronz edény kereskedők istennőjük szobrának talapzatához két tevét helyeztek el. Azok a nők, akik ezt a fajta tetoválást viselik a Banjara kaszthoz tartoznak, ezzel elválasztva a törzseket egymástól. A szaggatott vonalasok feltehetően az északiak, míg a lineáris vonaluak a déliek. Természetesen a Rabaris emberek a tevét is használják, mint tetoválási minta, mivel ők alapjában véve nomád kereskedők (lásd az alábbiakan).
Egy régi, 1902-ből származó cikk, melynek címe: Feljegyzések a női tetoválásokról a Panjab (Punjab) régióiban, leírja, hogy a madhavi (vajköpülő), ateran (idő), a teve, a tű, a szűrő és a harcos lovas pontosan rámutatnak annak a nőnek a kasztjára, aki ezeket a tetoválásokat viseli, azonban nem tudjuk teljesen beazonosítani tulajdonságaikat, mivel ezeket a mintákat nem csoportosították. Mégsem fog nagy meglepetést okozni, hogy rájöjjünk milyenek vagy mik is voltak azok a nők: tejesasszonyok, fonók, kereskedők vagy egy karaván tagjai, csizmadiák, farmerek és rajputok. Ezek a tetoválások az ősrégi totemek túlélői, még akkor is, ha nem ismerik el őket ebben az értelemben.
A lótuszvirág, a páva, a hal, a háromszög és a horogkereszt a szerencse jelképei, akkor, ha a bal kézre tetoválják őket. A kerék (chakra), a csillagok, a pauchi és Sita konyhája védő varázslatok. Sitat a bűvös kör (taboo) védelmezte, amelyet a konyhája (grumpha) köré rajzoltak és nem volt szabad elhagynia ezt a teret, amíg az őrzője nem tér vissza. Sita azonban ezt a parancsot megszegte, hiszen szerelmes volt Ravanaba, aki álruhát öltött és elrabolta őt.
Az a módszer, amellyel egy skorpiót, egy kobrát, egy méhet vagy egy pókot tetoválnak egy védő varázsigéből ered, amelyről úgy tartották, hogy védelmezi a viselőjét. A papagáj a szeretet, szerelem madara, mivel különleges helye van a varázslatok között. A pók ehez képest is fontosabb helyet foglal el, hiszen úgy hitték, hogy gyógyítja a leprát.
Más népcsoportok is India területéről hisznek a tetoválások gyógyhatásában. A Jharkjanból származó Mal Paharia nők megerősítették, hogy a tetoválások egészségben megtartják a szerveket és segítenek azok egészséges működésében. A Muslim Males nők meggyőződéssel vallották, hogy a homlokon levő tetoválások segítettek a könnyű szülésben.
A Jharkandból származó Dhelki Kharia emberek is gazdagak a tetoválási hagyományaikat tekintve. Ahogy egy kislány megteszi az első lépéseket máris tetoválják. Néhány esetben ez még várhat 10 – 11 éves korukig, de semmiképp sem a házasság megkötéséig. Egy lány házasság elötti tetoválásának elmaradása társadalmi és vallási bűnnek számít, amiért egy fehér tyúkot kell feláldoznia Ponomosornak (teremtő és emberfeletti lény) és annak véréből pár kortyot kell innia. A Malar vagy a cséplő Dhokar nők valódi mesterei a tetoválásoknak, mivel egy háromágú vas tárgyat használnak a tetoválások kivitelezéséhez. A tetováláshoz használt festékanyagot szénből keverik ki, amit a behloa fa (Semicarpus anacardium) elégetésével nyerik, majd azt tejjel keverik össze. A tetoválást a házon kívül végzik el, a lányt pedig addig nem engedik vissza a házba, amíg nem kenik be kurkuma krémmel és olajjal a teljes testét és végül pedig le nem mossák. Egy Dhokar vagy Males nő megérintésének negatív kihatása lehet, éppen ezért kurkuma krémmel és vízzel való megtisztítást követelt.
A gyakorlat eredetéről a Kharias törzs idős lakosai a következő hagyományt említik: „A vándorlásaik során, mielött még letelepedtek volna jelenlegi helyükön a Kharias emberek letáboroztak, felhúzva zászlóikat két folyó találkozásánál. Miközben a folyót csónakokban probálták atszelni egy ellenséges törzs túszúl ejtett néhány férfit, de a Kharia zászlót nem tudták megkaparintani, mivel a nők háromszor is visszautasította az ellenséget és megvédték azt. Ezen szomorú esemény emlékére a nők homlokaikra zászlókat kezdtek el tetoválni.”
Mindezek mellett van egy másik hiedelem is Indiában, mely szerint a tetoválás végig kíséri az elhúnyt lelkét a Mennyben is. Más szavakkal, úgy hitték, hogy ha létezik valami, ami nem vész el a halállal egy időben, akkor azok a tetoválások, mivel a lelket ez alapján lehet azonosítani.
Mysore
1900 körül a Korathi (roma) nők mindkét nemet egy fajta bemetszési módszerrel tetováltak, igénylőik testét összetett, bonyolúlt kolam vagy más formákkal díszitették. A Korahi művészek nomád életvitelüknek köszönhetően végig járták az országot. A fizetségük rizs, banán, dió vagy más növények voltak, illetve néha ezt némi pénz is kiegészitette.
Általában a művészek egy áldást mondtak el a tetovált jólétének és virágzásának érdekében, amely után megkezdték a tetoválást. E folyamat közben a nők különböző mondókákat és Gopika Gita dalokat énekeltek, azért, hogy eltereljék a figyelmükett a fájdalomról.
A szúróeszköz általában három vagy több összekötött tűből állt. A tetoválási modellt több rajz közül lehet kiválasztani és elöszőr egy életlen, festékbe mártott bottal festették a bőrre. Azt a bőrfelüleletet, amelyet tetoválni akarták hideg vízzel lemosták majd egy réteg festékanyagot kentek. Kókuszolajat kennek a sebre, azért, hogy enyhítsék a fájdalmat. Egy kevés mennyiségű kurkuma púdert dörzsőlnek a bőrre, azért, hogy megjobban kihozzák a tetoválás szineit és azért, hogy megelőzzék a duzzadást. Néhány festékanyag, amelyet a tetoválásokhoz használtak ismertek voltak néhány indiai orvos számára is és ez a tény indította el azokat a fajta tetoválásokat, amelyeket a mellkasra és vállra festettek a fájdalom megszüntetése érdekében (általában reumás fájdalmakról beszélnek).
Több féle pigmentet használtak: egy kerámia cserépen a bétel növény levelének levét elkenik, amelyet egy lámpa fénye alá helyeznek egy kis ricinusolajjal keverve, ezzel a szén rárakodását eredményezve. Ezután a szenet tehén- vagy anyatejjel keverik. Az anyatejet egy cserépedény alján levő szénnel keverik. A Dolichis lablab növény levét egy új cseréplap domború oldalára kenik, amelyre majd kurkuma púdert szórnak. A cserepet egy izzó felé tartják, egy kevés ricinusolajjal megkenik, azért, hogy szenet kapjanak, majd azt egy pálcával lekaparják és egy cserépedényben tárolják minden pillanatban használatra készen néhány csepp víz hozzáadásával.
A tetováltak hittek abban, hogy tetoválásaik mintegy útlevélként szolgáltak a bűnök megbocsájtásai és a mennybe menetel felé. A tetoválások hiánya Yama, a halál isten haragját vonta maga után. Egyes tetoválási minták talizmánként is működtek, gazdagságot hozva viselőjének. Mysore egyes területein azokat a hindu nőket tisztátalannak tartották, akiknek nem volt tetoválásuk és tilos volt a gabonát megérinteniük betakarításkor vagy vacsorát felszolgálniuk.
Az 1910-es évek környékén feljegyzett hindu szertartások szerint Vishnu Lakshmi kezére fegyverei formáját, a Napot, a Holdat és a Tulsi föld (Ocimum sanctum) képét tetoválta, azért, hogy megvédje őt a démonoktól. Megígérte, hogy mindenkit óvni fog, akik ugyanezeket a jeleket viselik testükön. Sőt, Lord Krishna a négy totemet – sankh (kagyló), chakra (kerék), gada (buzogány) és padma (lótuszvirág) – tetovált a feleségei arcára és más testrészeikre is. Az ősi Dwaraka város papjai ezeket a motívumokat tetoválták a Krishna oltárhoz érkező zarándokokra.
Egy másik tetoválási hagyomány Sitahoz – Rama felesége- kötődik. Ez talán annak tudható be, hogy a tetoválás alapját az ellenség által elrabolt indiai nők félelme képezi. A törzs kegyetlen motívációi megkönnyítik a nők beazonosítását és magukba foglaltak mindenféle díszeket, vallásos rajzokat, varázsigéket és szimbólumokat.
Természetesen sok más utalás is létezik a hindu panteonra és a kedvező, jóindulatu mágiára. Egy pont a homlokon a gazdagság istennőjének, Lakshminak a szimbóluma. Sita tetoválása a szüzességet jelképezte. A páva minta a nemesi sarjat jelentette. A hal a termékenységet és a szerencsét, míg a fésű a boldog házasság jelképe volt. Többek között azt is feljegyezték, hogy azok az emberek, akik tetoválásukra vártak és Ganeshhez imádkoztak a következő szertartást végezték el: Füvet nyomkodtak egy trágyagolyóba, amely Vinayaka (Ganesh) istent jelképezte majd tömjént égettek és kókuszdiókat tettek a tűzbe. Ezt a szertartást a megigézés ellen használták.
Madras
Pont, mint Mysore társaik a madrasi tetoválok is mindig nők voltak, akik utazgattak az országban klienseket keresve. A begyűjtések ideje alatt hagyták el Madrast, meglátogatva a környező falvakat, de sokszor még Dél-pondicherry és Észak-Cuddapahba is eljutottak. A klienseik közé Brahmin, hindu, Paraiya és Tamil muzulmán nők tartoztak. A minták egy ponttól vagy egyenes vonaltól bonyolúlt geometriai formákig váltakoztak. Néha még olyan természeti formákat is használtak, mint pl. skorpiók, madarak, halak, lótusz- és más virágok, melyek közül néhány a szerencse szimbóluma. A nőknél a tetoválások a test több helyére kerültek: a karra, a lábra, az arcra vagy az állra.
Néha az izületifájdalmak vagy más zavarok esetében a tetoválási folyamatnak a fájdalom enyhítésében volt szerepe (pl. váll vagy comb fájdalmak). Egy jelentésben leírták, hogy egy Bellary térségből származó Bedar férfi, aki válla kificamítása után egy Hanuman mintájú tetoválást kapott, azért, hogy megszüntessék fájdalmát. Hanuman a majmok istene és Rama egyik szövetségese a hindu Ramayana eposzban.
Egy legenda szerint sok évvel ezelött egy Paraiya nő azt szerette volna, ha karját és mellkasát egy melltartó vagy korszett alakzatú tetoválás borítaná. A műtét jól haladt, egészen addig, amig a szív környékére nem értek. Sajnálatos módon a tetováló tűk felsértették a szívet és a nő meghalt, ezzel pedig a mellkasi tetoválás ellen kezdtek tiltakozni az emberek.
Egy 1906-os feljegyzés szerint a Tamil megfelelőj pachai kuthikiriduna vagy zölddel való szúrás volt. A vándor Korava nők tetoválóművészek és jósok voltak és a festéket a következő módon készítették el: kurkuma púder és Sesbania grandiflora levelét összetörték egy mozsárban vagy egy kövön. Az így nyert keveréket egy vékony vászonanyagra kenték, majd egy kanóc formájára tekerték, amelyet nyílt izzó vagy tűzre raktak kevés ricinusolajjal. A kanócot meggyújtották és az edényt egy agyagedénnyel lefedték. A rákent szént anyatejjel vagy vízzel kavarták. A szúróeszközt három vagy négy cérnával összekötött varrótű alkotta.
A tetoválási motívumokat a művész rajzai közül választották ki, aki elöszőr a kiválasztott mintát egy életlen, tintába mártott bottal fest a bőrre, ami után elkezdi a tetoválást. Befejezése után a tetoválást hidegvízzel lemossák majd egy réteg festékanyagot kennek a tetovált felületre. A fájdalom csökkentése érdekében egy máig nem ismert olajat kennek a sebhelyre és egy kis mennyiségű kurkuma púdert massziroztak a bőrbe, azért, hogy kihangsúlyozzák a színeket és megelőzzék a duzzadást.
A Korava művészek nagy ügyességgel tudtak kivitelezni bonyolúlt motivumokat, de abból kiindulva, hogy többségük analfabéta volt nem tudtak kezdőbetüket vagy neveket rajzolni, csak ha volt elöttük egy minta. Ezek alapján azt mondták róluk, hogy bármilyen mintát képesek voltak tetoválni, függetlenűl a nehézségétől, abban az esetben, ha volt elöttük egy minta. 1910-ben megtudták, hogy a Korava tetoválóművészek burmez mintákat másoltak le.
1910 körül egy tetováló fizetsége különbözött, attól függően, hogy egy vonalat vagy egy pontot, ami ¼ anna ( 1 anna kb 1/16 rúpiának felel meg) vagy egy sokkal nehezebb rajzot kivitelezett, ami 12 anna volt. Azonban az általános fizetőeszköz a falukban a rizs volt.
Madhya Pradesh
Száz évvel ezelött Mandlaban úgy a Khond férfiak, mint a nők is tetoválásokat viseltek, annak ellenére, hogy ez a szokás a férfiak körében már szinte a feledésbe merűlt. A Baiga férfiak olyan tetoválásokat hordtak, amelyeket a chandrama (hold) – a kéz hátsó részén – és a bichu (skorpió) – az alsókaron – helyezkedett el. Ezek az emberek gyakran tetováltatták magukat sokkal érzékenyebb helyeken is, abban reménykedve, hogy meggyógyítják a reumát.
Egy Kihund vagy Bhumia kislányt 5 éves korában tetoválják a homlokán, a halántékánál és az arca jobb felén. A tetoválás okai mindkét törzsnél hasonló volt. A homlokon, pontosan az orr felett egy patkó formájú góc, tűzfészek található. A nyitott része lefele irányúl, míg mindkét oldalon egy pont jelenik meg. A tetoválás neve chulwa ( góc ) és a lány házasság kötése utáni teendőit jelképezi. A halántékon és az arc jobb oldalán (dipa) levő tetoválások több vonalból és pontból álltak össze, amelyeket vagy egy időben vagy pedig kevés szünettel egymás között festettek a testre. Amikor egy lány eléri a kamaszkort a karjait, a mellkasát és a vállait is tetoválják. Ha ezeket a tetoválásokat csak házasság után kapja meg, akkor szülei kötelesek lesznek fizetni. Késöbb, a házasság elött vagy után a lányt a hátán, a lábain és a combjain is tetoválhatják. Nem volt minden nőnek egyforma a tetoválásaik száma, mivel ez egy eléggé költséges folyamat volt a helyi standardok szerint és csak a jó anyagi helyzetben levők engedhettek meg maguknak nagyobb és bonyolúltabb tetoválásokat.
A Baigák között a tetoválási szertartásokat a Badna csoporthoz tartozó hozzáértő tetoválok (badnin), a Godnaharinok hajtották végre. Ezek a művészek napjainkban is tetoválnak fesztiválokon és a bazárokban egyaránt. A festékanyag a bhilawan fa (Semicarpus anacardium) nedvét igényelte vagy egy olyan keveréket, amely égett kigyóbőrt, fekete szezámmagot (Sesame indicum) és ramtilla olajat (Guzotia abyssinica) tartalmaz. A bőrt egy tűvel szúrják át és elegendő mennyiségű nedvet, levet a sebre kentek. A tetoválás befejeztével következett annak trágyás vízzel vagy dió szappannal való lemosása. A dió szappan és a víz keveréke hűsíti és enyhíti a fájdalmat. A dió szappant egy zsinorra kötve a gyerekek nyakába is tették, abban a hitben, hogy ez segíti őket az egészséges felnövésben és megvédi őket a gonosz szellemektől.
A szúrási folyamat nagyon fájdalmas: „Nem adunk nekik semmilyen gyógyszert, fájdalomcsillapítot. A fájdalom 7-8 napig is eltart és a sebhely megdúzzad. Ez után meggyógyúl és akkor rájönnek arra, hogy valami olyasminek vannak a tulájdonában, amit soha senki nem tud tőlük elvenni.” – mondta valamikor egy idős férfi. Amikor egy lány a tetoválás folyamata alatt síkítozott, akkor az idősek kikacagták és azt mondják : „Ha nem bírja a godant (tetoválás), akkor hogy fogja kibírni a chodant (nem aktus)? ” Úgy tartották, hogy a tetoválást nem lenne szabad a monszun szezon ideje alatt elkezdeni, mivel ilyenkor fokozódik a betegség kozkázata.
A Baiga nők köreiben a tetoválásokat egyfajta szexuális kifejezési formának és nemi serkentőnek is hitték. Egy Baiga férfi így nyilatkozott: „Akkor, amikor tetováltatják magukat a mi bűnös szemeink sokkat szebbnek látják őket. Egy világosabb bőrű lánynak szüksége is van a tetoválásokra. Csodálatosan néz ki, amikor a gyögyök találnak a testét boritó tetoválások vonalaival! ”
1935-ben egy megkérdezett Baiga nő így nyilatkozott a tetoválások jelentőségéről: „Szexuális vágy! Ha gyöngyöket vesszel összetörnek. A tetoválások azonban örökre megmaradnak.” Egy másik nő egy olyan kabáthoz hasonlította őket, amit soha nem lehet levenni. „Ezek a jelek az egyetlenek, amik életünk végéig, sőt még azután is velünk maradnak.” Van azonban egy hiedelem, mely szerint a nők tetoválásait haláluk után eladhatják. A háton a dhandha minta jelenik meg, amely hat vonallal összekötött pontokból áll. Egy másik öregember azt mondta, hogy „a halálunk után Bhagavan (emberfeletti lény) mindenünket elveszi, de ha van egy dhanda a hátunkon, amit nem tud megoldani (egyfajta találóskérdés), akkor ő ezt a jelet annak a gyereknek a testére kell helyeznie, akiben a lélek tovább él. ”
Érdekes módon a Baiga férfiaknak tilos volt a tetoválási folyamat megfigyelése és a nőket egy időre elkülönítették és ez idő alatt olajjal és kurkumával kenték be testüket, majd lemosták. Ha egy férfi szemtanúja volt a tetoválási szertartásnak vagy egy lányt valamien okból nem tetoválták azt mondták, hogy Bhagavan – természetfeletti lény – a halála után testét kilyukassza.
A ’90-es években megkérdezett Baiga nők szerint a tetoválások megakadályozzák arthritis kialakulását, védettséget nyújt az időjárási változások és a mérgező anyagok ellen, sőt a vérbetegségeket is legyőzi.
A hagyomány szerint, amikor egy Baiga nő eléri a 8 éves kort egy V betű alakú tetoválást kap a homlokára. A betü mellé három pont és egy függőleges meg vízszintes vonal is kerűl. A tetováló receptjéhez szükséges kurkuma, só, chili és egy mahlol levélbe tekert érem, amelyeket majd a „levesbe tesznek”. Ezután megáldja a lányt és fizetséget is kap (1999-ben 20 rúpiát kap). Más Baiga motívumok magukba foglalták a pávát vagy egy daurit (kosár), amelyet a mellkasra, míg a kurkuma növény gyökerét a karra tetoválták. Ezeket a tetoválásokat a lányok kamaszkorukban kapták. Alkalomadtán vagy házasság után különböző (jhoplari) tetoválási motívumokat kaptak a kezük hatsó részére és pontozott vonalakat a combjukra. A térdre a phulia tetoválás került, amely egy virághoz hasonlított, míg a hátra legyek, emberek, sakri vagy varázslánc, pontosabban dhandha minták kerültek. A lábakon halcsontokat és chakmakot (acél) találunk.
Az 1930-as évek környékén a homlok tetoválás kb. 1 anna-ba, külön 4 anna mindkét kar és még 4 anna volt az ára a mellkasi tetoválások ára. 8 anna-t fizettek a combon levő tetoválásokért, 4-et a lábakért és 5-öt a hátért. 1990 körül a teljes test tetoválása lassan 100 rúpiába került.
A Muria Khond törzseknél a nők tetoválták egymást, legyenek azok egy családból vagy nem. Egyes helyeken azonban a Muria nőket a csépléshez értő Ojha nők tetoválták. A tetováláshoz használt festékanyagot porrá morzsolt faszénből és szezámolajjal vagy mahuaval kevert tömjénből állították elő. A keveréket egy cserépedény szilánkjára helyezték, majd egy lámpa vagy kis tűz felett megégették, felforrosították. Az edény egy másik szilánkját a lerakodás lereszelésére használták, a festéket pedig egy kis edénybe vagy egy kókuszdió hélyába tárolták. A tetoválóművész bambuszból készített magának egy olyan eszközt, amivel a bőrre tudta rajzolni a kívánt mintát. A tűkből álló tetoválógéppel való tetoválás elkezdése elött a bara deoi hét nővér szavait suttogja – az emberfeletti védőjük -, de a tetoválás folyamata alatt is énekelt:
„Hallgassátok meg imáinkat. Nektek esküdtünk meg akkor, azon a napon. Engedjétek meg, segítsetek, hogy a tűk égetése (fájdalom) eltünjön. ”
Abban a pillanatban, ahogy a tetoválás készen van a tetováló megkapja fizetségét: rizs, haldi (kurkuma), olaj, chili vagy só, amelyeket a tetovált kliens rokonaitól származnak és a tetovált lányra szórja. Néha a tűket és a kurkumát a jobb kezében tartja, a másik kezével pedig a lány kezét fogja és háromszor áthaladt jobb kezével a testén. Ez a szertartás és a tény, hogy a tetováló adott egy kevesett a Hét Nővér fizettségéből egy kicsit enyhítette a fájdalmat.
A tetoválások nagyon népszerüek a nők köreiben még napjainban is, mivel azokat a test egy nagyobb, meghosszabbított felületére helyezik. A Khond nők lábai párhuzamos vonalakból állnak. Ezeket ghat-nek vagy lépcsőknek nevezik. Egy másik sankal motívum a lánc. A 20. század első felében élő író szerint a tetoválások lényege a lábak megszilárdítása volt, azért, hogy elég erősek legyenek a mászázshoz.
Csakúgy, mint India más területein is a Khond, Bhumia és Baiga törzseknél a tetoválás egy mágikus folyamatnak tűnik, amely megvédi a testet az evilági és szellemi veszélyektől (mint a talizmánok). A totemek testre való tetoválását is gyakorólták, azért, hogy jobban tudjanak azonosúlni velük. A következő történetet egy Baiga pap mesélte el 1915 körül, aki gyakran járt egy bizonyos Mandla oltárhoz. A felesége a Baiga és Khond törzs lakosait tetoválta és a tetoválások oka vagy szerepe nagyon tisztán látszik:
A jobb láb talpán egy háromszögű motívum található, amely a földet jelképezi és az a szerepe, hogy megvédje a nő lábait a sérelmektől, vágásoktól, amikor az mezitláb sétál. A bal láb talpán egy óvális tetoválás figyelhető meg. Ez a tetoválás követi a láb formáját és Padam Sen Deo vagy a láb istene néven ismert. Ennek az istennek a jelképe két lábnyommal megjelölt kő egy fa aljába helyezve, egy kis faluban. Amikor fájnak a lábak, az ember elmegy arra a helyre, a két kőhőz dörzsöli lábát és az így kapott pórt a lábára keni, ezzel enyhítve a fájdalmát. A talpon levő motívumok szerepe is ugyanez lehetett (a fájdalom enyhítése).
A láb felső részén öt pontot találunk, mindenik egyik lábújjnak megfelelően és egy vonal van húzva a talp köré, amely a nagylábújjtól egészen a kicsiig húzódik. Ez a jel Gajkaran Deo-t jelképezi (elefánt isten), akiről úgy tartották, hogy temetőkben él. Mivel ő egy erős isten volt a szimbólum valószínüleg a nők segítségére használták, azért, hogy könnyebb legyen elcipelni a nehézebb tárgyakat. A láb hátsó részén a Baiga papp és pappné képét viselték. Ezeknek a jeleknek az volt a feladatuk, hogy biztosítsák a fizikai munkához szükséges erőt és akkor, amikor nem tudtak az erdőbe menni a láz vagy a lustaság miatt, azt jelentette, hogy Bara Deo haragudott rájuk. A láb felső részére egy ló képét tetoválták, míg a hátsó részre egy nyerget. A kar felső részére, kívülre Hanuman képét tetoválták, a majmok és az erő istene egy férfi képében. Úgy a férfiak, mint a nők használták ezt a mintát, azonban a férfiak égő trágyát is használtak, azért, hogy még jobban a bőrbe égessék a tetoválást. Ez az isten megerősíti a kezet és ezzel megkönnyíti a nehézségek elcipelését is.
A hátra egy hosszított forma kerűlt, amely Bhimsen istent ábrázolta. A tetoválás belsejében Bhimsen ütőjének képe volt látható, amely rengeteg pont bot alakú elhelyezésését eredményezte. Bhimsen a boldogság és az eső istene volt és az ütője fehér és zöld színű volt, a leveleknek köszönhetően. Ha az emberek éheznek vagy nem jó az étel, akkor azt mondják, hogy Bhimsen haragszik rájuk. A tetoválás tehát az emésztésben is segít. A mellkasukra, a nők Bara Deo arcát festették. A test körüli megjelölések köveket jelképeznek, mivel Bara Deo jelképe gyakran egy sárral fedett kosár, kővel megtöltve. A test mindenik részére a nők Jhulan Devi-t tetoválták. Azonban egy nő sem tetováltatthatott magára egy ilyen képet, amíg nem szűlt legalább egy gyereket. Ahova ezt a tetoválást helyezték ott van, ahol a gyerek is helyezi fejét. Úgy hitték, hogy a tetoválások óvják a gyereket, amíg az anya keze szabad marad az evéshez.
A nyaka körül Kanteshwar Mata, a nyakékek istennője volt. Ez a tetoválás 3-6 pontozott vonalból állt, amely egy gyöngy nyakéket jelképezett. Az arcon vagy éppen a száj alatt egy kobra képe található, akinek szerepe a mérgektől való védelem volt. A homlokon Chandi Mata arca volt látható a nőknék, amely egy pontból állt (a haj alatt), ahonnan két pontozott vonal húzódott egészesen a fülekig (mindkét oldalon) és folytatódtak az arcon, egészen a nyakig. Ezt a képet a lány hajának elválasztása után lehet csak elkészíteni (házasság után): úgy tartották, hogy a Chandi Mata majd megvédi a férjét élete során (a választék a férj utját jelképezi). Chandi holdat jelent.
Természetesen számtalan elképzelés van a Madhya Pradesh környékéről származó tetoválási hagyomány gyökereiről, íme itt van egy ezek közül:
Bara Deo Kadrengal és Tallur Muttai (földanya) fia volt. Hat fiú és hat lány testvére volt. Egy napon a hat lány elment Tallur Muttaihoz és elkérték díszeiket, amelyek haláluk után is megmaradnak. Kandregal Bara Deonal adott egy dhamru dobot adott, majd ezután Bara Deo két fiút szült. Egyiket Murha-nak (Muria), másik Ojha-nak nevezték el. Bara Deo megtanította Murha-t, hogyan üsse a dhol-t fából készült dobot a földön botokkal. Mivel fából készült botokkal ütötte azt Murhaból földműves lett. Ohja azonban nem a földön, hanem a vállára aggatva ütötte azt, ezért ő életét vadászattal és házak falaira festett rajzokkal töltötte.
Így Ohja felesége megtanult tetoválni és évente egyszer az Ohja törzs egy kecskét adott Bara Deonak, majd a következőket mondta: ‘Íme, bejárjuk a világot tetoválva. Engedd meg nekünk, hogy tetoválásainkból ne legyenek sebek, elfertőződések, genny vagy duzzadás és óvj meg minket a gonosz szellemektől miközben dolgozunk.’ Ebből az okból kifolyólat Bra Dea az Ohja törzet támogatja és egyetlen boszorkány sem tudja őket bántani tetoválás közben.
Egy Bhumia nő is beszélt a tetoválásának fontosságáról. „Ha meghalunk és nincs rajtunk semmilyen jel, akkor semmi jót nem tudunk magunkal vinni a másvilágra. Azért tetováltatjuk magunkat, hogy valami szépet tudjunk majd megmutatni Bhagavannak (természetfeletti lény), ami elnyeri a tetszését. ”
Hasonlóképpen a Muria Khond törzs is úgy gondolta, hogy a tetoválás egy fajta útlevél a túlvilágba. „Hogyha egy nő úgy hal meg, hogy nincs tetoválása, akkor Mahapurub (a teremtés istene) megbünteti őt. Azonban, ha szép rajzokat visz neki, akkor az isten megvédi és vigyázni fog rá.”
Találunk azonban feljegyzéseket arról is, hogy a boszorkányok mellkasára vagy a jobb vállukra is tetováltak bizonyos jeleket, amelyekről azt hitték, hogy az isten velük marad örökre és megvédi őket a gonosz varázslatoktól.
Gujarat állam
Nem meglepő módon több Gujarat állambeli törzs, többek között a mezőgazdasági Mer törzs is azt hitte, hogy a tetoválás az egyetlen dolog, ami elkíséri őket a túlvilágba, hiszen a gazdagság és a jólét mulandó. Egy Mer közmondás: „ Bármitől megtudnak minket fosztani ezen a világon, de senkinek nincs ereje ahoz, hogy megfosszon a tetoválásainktól. ” Egy Mer tetoválási dal világosabb képet ad erről.
A Dang törzsnek is volt egy hasonló elképzelése: „A tetoválásaink elkísérnek minket a mennybe, de azt, akinek nincs tetoválása Isten haláluk után egy forró szerszámmal tetoválni fogja. ”
A Mert törzs kedvenc tetoválási motívumai szoros kapcsolatban álltak a vallásgyakorlási eszközökkel. Ezek magukba foglalják a szenteket, Rama vagy Lakshmi lábait, nőket, akik kancsóval a fejükön vízet hordtak, Shravana szüleit cipelve búcsú központok fele, illetve ismert istenek, mint pl. Rama, Krishna vagy Hanuman. A kedvencek közé tartozik még az oroszlán, a tigris, a ló, a teve, a páva, a skorpió, a méh és a légy is. A természetből átvett szimbólumokkal, mint pl. a kókuszdió, a pálma, a mangó, az akácfa, a mandula vagy a champa virágok is gyakran találkozunk. Megjelennek azonban mindennapos tárgyak is, mint pl. a hinta vagy az emelvények, oltárok, trónok, kutak, szigonyok, láncok és különböző magvak is.
A férfiakat nem tetoválják túl gyakran, azonban ha igen, akkor a kéz hátsó részét vagy néha a jobb vállát tetoválják és a teve a legnépszerübb szimbólum a Gujara állami Rabari férfiak körében. Azt feltételezték, hogy a jobb kéz tetoválása kapcsolatban állhat a Hindu hittel: „Általában jó jelekkel hozzák kapcsolatba és minden komunikációs formához kapcsolják, amely a természetfeletti világokkal feltudja venni a kapcsolatot, csak úgy, mint az evést, az írást, az áldozatok bemutatását és a Brahmin törzs lélek kötelékének létrehozását.” Más ismert motívumok a férfiak körében a Hindu hitből származtak, mint pl. Rama, Krishna, Hanuman, emberi test tervezése, amelyek rámutatnak a törzsek hindu vallás felé irányúltságára.
A Mer lányokat általában 7-8 éves korukban tetoválták. Az első jelek a lábra és a kézre, majd a nyakra és a mellkasra kerültek. A hagyomány megkövetelte, hogy a lányok még a házasságuk elött tetoválniuk kellett magukat, ellenkező esetben az anyósuk szemükre vethette, hogy családjuk rossz modorú vagy szegény volt. 1970-ben egy Mer tetováló szerint, ha egy mennyasszonyon nem lett volna tetoválás, akkor a férje szülei tiltakozhattak volna a lány ellen, aki férfiként érkezett a házhoz.
Az ősi, tetoválásra használt szerszám egy bot volt, amelynek egyik oldalába két vagy három tűt szúrtak úgy, hogy csak ¼ cm legyen látható belőlük. A tűk hegyét a festékbe mártják (szén és tehén vízelet vagy szén és a tulsi növény levelének rostjából készül, néha pedig vízből, amelybe biyan vagy sisam fakérget is raknak – Dalbergia lotifolia – majd ezt egy kevés kurkumával is összekeverik). Az első festéktípus egy kékes-fekete színt eredményezett, míg a második egy zöldeset. Néhány elbeszélés alapján a vörös festéket (higany-oxid) is használták. Ezeket a festékeket többszöri szúrások által vitték a kifeszített bőrbe, sokszor hét-nyolc szúrás is kellett ahhoz, hogy elérjék a kívánt mintát.
A Mer nők kedvenc tetoválási mintáját hansali-nak hívják, amely a nyaktől indúl és egészen a mellkasig tart. A név egy ezüst nyaklánc nevéből indúl, amely egy kicsivel vastagabb a közepénél és egy pávával mindenik részén. Lennebb következik a ladu (édes hús) vagy bajoth (talapzat), amely mindenik oldalon megjelennek négy sor és öt szent formájában. Ezen emberi formák szerepe a nő szüzességének védelme. Azután következik két vagy három félkőr alakú sór, egyik a másik alá, der-ből összeállítva (a vajköpülő fedele), virág és méh formákkal feldíszítve. Négy vagy öt babmotívum és vizhordók diszitik tovább a mellkast. A kar hatsó részén a bicepsztől kezdődik a tetoválás, páva mintákkal. A kezet különböző minták borítják. A pontozottak ismételten jelennek meg, mig a lineárisok egyre ritkábban. A pálma hátán és oldalán, csakúgy, mint az újjakon két vagy három pár babszem jelenik meg. A három babos motívumok a der motívum kicsinyítő formája. A lábakat a térd környékén kezdik el tetoválni, főleg a láb első részét, mintsem a vádlit. A khajuri (pálma) törzs lineáris tetoválásai, a baval fa, az ambo (mangofa) és a deri motívumok, amelyeket egy tigris vagy egy oroszlán követ a lábat díszítik.
A tetoválást általában a Mer törzs tapasztalt nő tagjai kivitelezték. Néhány vándor népcsoport (Vaghari vagy Nat) női tagjai is gyakorolták a tetoválást a falvakat bejárva tél idején. Hagyományos módon a tetoválóművészeket gabonával fizették meg, de csak 1950-es évekig, mert azután minden ügyletet készpénzben rendeztek el és akkoriban már a tetoválások nagy részét tetoválógépekkel férfiak vitték véghez.
A Kelet-nyugati partvidéken élő, Kutch vidéki Rabari törzs is gyakorolta a tetoválás művészetét és ezt a mai napig folytaták is, annak ellenére, hogy a nők, akik már városokban élnek egyre kevesebb tetoválást kapnak, mivel városi embereknek számítanak, így a tetoválásokat divatjamúltaknak tekintik. Mindezek ellenére ebben a térségben a nők dekoratív, vallási és terapeutikai szempontok miatt alkalmazták a tetoválásokat. A hagyományos (trajuva) modellek generációról generációra szállnak és az öregasszonyok is dolgoztak kiállításokon, vásárokban, csakúgy, mint a férfiak.
A tetováláshoz használt tintát a korom és a tanin (cserzőanyag) keverékéből állították elő, amelyet a kini fa kérgéből nyertek vagy néha tejből, esetleg vizeletből. Egy hagyományos Rabari tetoválási szett nagyon egyszerü: egyetlen tű és egy cserépből készült edény, ami megtartja a folyékony tintát.
A test szinte teljes felülete tetoválva van: arc, nyak, mellkas, karok, kezek, lábak és talpak. Egyes Kutch tetoválások egy bizonyos kaszt foglalkozását jelképezi (pl. pásztorok), míg másokról azt hitték, hogy megnövelik a termékenységet vagy vonzák a férjeket. Ugyanúgy a természetből meritett motívumok (pl. oroszlán, skorpió, pók) is a tetoválás viselőjének mágikus védelmet nyújtanak, míg mások ezt egy ősi, hindu mitoszhoz fűzik. Egyes nők azt hiszik, hogy tetoválásaik különösen vonzóak az ellenkező nem számára, míg a férfiak úgy tartják, hogy a tetovált nők hűségesebbek. Rengetek Rabari motívum vetekedik a Mer törzs motívumainak formájával és szerepével.
A Naga föld és az Arunachal Pradesh
A Naga etnikai csoportról azt hitték, hogy Kr. e. 400-ban telepedtek le a mostani Tibet területén. A Naga települések hegyek és völgyek között helyezkedik el, amelyeket számtalan folyó és patak szel át. A múltban mindenik csoport skalpvadász volt, de annak ellenére, hogy az indián kormány 1953-ban betiltotta a skalpvadászatot még ma is léteznek pletykák, melyek szerint ezt a hagyományt még ma is őrzik. A Naga törzs nagyrésze áttért a keresztény hitre, mégis folytatódik az animista vallás gyakorlása, amely az emberfeletti, láthatatlan istenekben hisznek, akik döntenek az emberek sorsáról.
Száz évvel ezelött a tetoválások a háborús nőknek és férfiaknak voltak fenntartva. Manapság azonban egyre ritkábbak és elvesziti társadalmi jelentőségét. Mindezek ellenére léteznek olyan néprajzi információk, amelyek a Naga törzs tetoválási művészetét írják le. Ezek nagyrésze az 1920-30-as években látott napvilágot, amikor a Naga törzs megnyította kapuit a kívűlállóknak is (kormányzati szervezetek vagy antropológusok és utazok beszámolói és jelentései).
Az Ao Naga törzsnél a tetoválóművészek öregasszonyok voltak, akik a közeli dzsungelben hajtották végre a szertartást. Az Ao férfiakat ritkábban tetoválták, sőt egyes falvakban tilos volt egy férfinak jelen lenni egy nő tetoválásánál és ez egy olyan szabály volt, amelyet még az
Arunachal Pradeshből származó Wancho Naga törzs is betartott. Kevés volt azon nők száma, akik valóban értettek a tetováláshoz és ezek minden télen decemberben és januárban bejárták a falvakat. Azért választották a téli hónapokat, mert a sebek a hidegben gyorsabban begyógyúltak. A hozzáértő nők tudásukat generációról generációra átadták egymásnak (anya a lányának, majd ő is a saját lányának és így tovább). Egyes falvakban már-már kötelezővé vált, hogy egy tetováló művésznő lánya az anyja nyomdokaiba lépjen. Hitük szerint, ellenkező esetben az élete betegséggel lesz tele, ami korai halálhoz vezethet.
A lányokat kamaszkor elött, 10-14 éves korukban tetoválták. Az 1920-ban megkérdezett Ao Naga informátorok szerint nagyon fontos volt, hogy a lánynak legyen tetoválása, ellenkező esetben ő szégyelni való és rossz házasságot fog kötni.
Amikor egy lányt tetoválnak, akkor egy bambusz szőnyegre kell lefeküdnie és a tetoválás ideje alatt néhány öregasszony a földön tartja. Szúróeszközként pár kaktusz tövist kötnek egy bot végére, amelyet egy növény gyökeréből készült balta végére helyeznek. A minta, amely hamarosan az öregasszony keze által tetoválásra kerül egy tintába áztatott bot segítségével megjelölték a bőr felüleletét. Ha a lány ordit és toporzékol tetoválás közben, akkor ott helyben feláldoznak egy kakast, hogy elűzzék a gonosz szellemeket, amelyek erősithetik fájdalmát.
A skalpvadász Konyaknál a felnöttkort elérő férfiakat ünnepélyesen tetoválták, ami férfiasságukat jelképezte. A rituál elött a fiúkból álló csoport legalább egy fejet kellett hozzon az ellenség falujából. A fejnek varázserőt tulajdonítottak és azt hitték, hogy a növények termékenységét és a fej megszerzőjének férfiasságát is növeli. A Wancho törzshöz hasonlóan a tetoválásokat a főnök első felesége (ang) hajtotta végre, aki egy nemesi származású nő volt. A kiválasztott minta egy férfi arcbőrébe való kivitelezése gyakran egy egész napig eltartott. Azoknak, akik jól birták a fájdalmat nyakukat és mellkasukat is tetoválták.
A felnőttévált Konyak férfi köteles volt skalpvadászati misszióit folytatni. Egy ellenség feje megkaparintásakor azt vagy darabokra vágva vagy pedig egészben a kapuig hozták, ahol a klán legidősebb férfi tagja egy fontos szertartást hajtott végre. Eltört egy tojást a fejen, majd pedig rizses sőrt öntött rá és közben ezt mondta: Jöjjön ide az anyád, az apád, a testvéreid, jöjjenek ide mind. A tojás eltörésének feladata a családtagok megvakitása volt, azért, hogy a jövőben könnyen eltudják őket kapni. Végül pedig a koponya etetése maradt, ami az elhunyt lelkét befolyásolta, ezzel csalogatva családját a halálba, kiknek koponyáit majd ide hozzák a faluba.
Ezután a fejet egy kosárba tették és egy hatalmas dobhoz (khom) erősitették, amelyen különböző ritmusokat ütöttek le, azért, hogy értesitsék a környező falvakat a sikeres fejvadászatról. Este a fejet általában azon klán férfi tagjainak házához viszik, aki elejtette vadat (morung).
Még az 1950-es években hivatalosan is betiltott skalpvadászatok ellenére is a Konyak törzs és más Naga csoportok sem mondtak le a tetoválási hagyományról, de kicserélték az emberi fejeket majomkoponyákkal vagy fából készült fejekre, amelyeket végig cipeltek a falvakon és dicsődalokat zengtek, mintha egy valódi ellenség fejét tartanák kezükben. Ezután következett a tetoválás. Napjainkban azonban nagyon ritkán láthatunk egy 70 év alatti Konyak vagy Wancho férfit arctetoválásokkal. Ez a hagyomány kezd a feledésbe merűlni és a következő generációkkal végleg elfog tünni.
A Chang Naga törzs köreiben rendezett szertartások és tetoválási motivumok a férfiaknál különböztek. Azok a fiúk, akik elkisértek egy csoport harcost, de azelött visszatértek, hogy egy valódi csatában vettek volna részt egy lyukat kaptak a fülük alsó részére. Azok a férfiak, akik megszerezték egy ellenség fejét a mellkasukra strucc szárny vagy V alakú tetoválást kaphattak, amelyek a termékenység kútját vagy a Khiamniungan elnevezés szerint tigris szivet jelentett, hiszen ellenségük megölése egy tigris erejét adja át nekik. Többszörös győzelmek után emberi figurákat is kaphattak a Khiamniungan, Wancho, Konyak és Naga Burmez törzs lakosai, majd végül karukat, vállukat, hátukat és vádliukat is tetováltatták.
A Chang nők arcukat tetováltatták. A legelterjettebb homloktetoválás a haj vonala mellett helyezkedett el. Az 1960-as években megkérdezett nők azt nyilatkozták, hogy azért viselnek ilyen tetoválásokat, mert ezek elijeszenék a tigriseket. Az valóban igaz, hogy az öregek nem is emlékeznek olyan nőre (akinek ilyen tetoválás volt), akit egy tigris megtámadott volna. Persze megkérdeztünk egy Chang nőt is a homloktetoválásával kapcsolatosan. Ebben a faluban ezt a motivumot egy szűzhöz kapcsolják, aki feláldozta életét azért, hogy megmentse faluját az árviztől, amelyet egy beszakadt gát okozott. A felelős isten az eset miatt megigérte, hogy a vizek visszahúzódnak, ha a faluban élő nők ezt a tetoválást felvarratják magukra.
Más Naga csoportok szerint ez a szimbólum lehetővé tette őseik számára a megjelölt nő felismerését a halála után vagy egyenesen fizetőeszközként is használható élelmiszer és más kellékekért. Arunachal Pradeshből származó ne-Nage Arbor törzs lakosainak is hasonló volt a hite.
A Wancho Naga nők nem hordtak az arcukon semmiféle tetoválást, azonban a testük többi részén igen. A tetoválások esztétikai szerepén túl még szociális és rituális szerepük is volt. Különböző motivumokat festetteket a nők különböző testrészeikre, attól függően, hogy milyen társadalmi helyzetben voltak. Pl., egy fontos családból származó nőnek nagyon diszes, egész testére kiterjedő tetoválásai lehettek, mig az alacsonyabb rangúaknak (hétköznapi emberek) csak egyszerübb tetoválásaik lehettek. A tetoválások ugyanakkor a nő fejlődését is mutatták a különböző élethelyzetekben, a kamaszkortól a házasságig és a gyerek születéséig.
Egy lány élete során négy tetoválást kapott. Az első tetoválásait (chung vagy chungsu) a köldök környékére 6-7 évesen kapta. Ez hasonlitott egy máltai kereszthez, amely négy irányba ágazott el a köldökből kiindúlva. Egy törzsfőnök lányának esetében zigzagokat is rajzoltak a vonalak végére. Amikor a lány elére a kamaszkort a lábait és a vádliát különböző vizszintes, merőleges és zigzagos vonalakkal tetoválták. A nemesi származású nőket gyémánt és a sipcsont környékén rombusz alakú formákkal tetoválták. A második tetoválási folyamat után egy férfi megkérhette a lány kezét a szüleitől. Feláldozott egy disznót, rizses sőrt (zu) készitett és ezeket elküldte a lány szüleinek ajándékba egy tál főtt rizzsel együtt. A tetoválás harmadik fázisában a combra, a térd fölé kerűlnek a minták, amikor a lány elhagyja a szűlői házat és a férjéhez költözik. Egyes falvakban ezt a tetoválást a lány csak a szülés után kapja meg, ami párhuzamos vonalakból áll, amelyek a térdtől felfele indúlnak. A fejedelem, a főnök lánya ezek mellé még kaphat nyolc kicsi pontot két sorrba, a vonalak fölött elrendezve. A végső fázisban a nő mellét 7 hónapos terhesség vagy az első szülött megszületése után tetoválják a férje házában. A minta egy M betühöz hasonlit, amely a mellek között felfele ivel. Azt mondják, hogy egy absztrakt antromorfot ábrázol. Abban az esetben, ha egy ariszokrata nő egy ilyen tetoválást kapott, akkor további sorokat is kapott még, amelyek a minta formáját alkották. Ezeknek a nőknek gyakran a karjuk, válluk és a lapockájuk is gyémánt és kozkácott rombuszokkal volt tele.
A India tetoválási tekhnika hasonlított a fennebb említett Ao Naga törzséhez és a tetováló eszköz egy kisebb bárdhoz hasonlított, mivel öt vagy hat tűt kötöztek a felső részéhez. Csak az arisztokra nők vagy a tetoválás királynői (pl. tőrzsfőnök felesége) lehettek tetoválóművészek. Hagyományos módon a tetoválás napját egy isteni szertartás keretei között választották ki, ami után egy lakomát is tartottak, azért, hogy emlékezetessé tegyék azt. Mielött tetoválni kezdett volna, a művész egy diétát tartott (csak rizset és bambusz rügyet evett). Emellett a vad növény chunian leveleit viselte füleiben, azért, hogy a szellemi aktivitást megnyugtassa, leállítsa.
A motívumokat elöszőr felrajzolták a testre és a tintát faszén fenyőgyanta levével és vízzel való keverésével hozták létre. Amíg a művész a bőrt kisebb mozdulatokkal szúrkálja, addig egy segítő kihúzza a búrt. A vért egy kékes szinű folyadékkal távolították el (ezt a maradék faszén egy vadnövényre való fújásával nyertek). A fizettség egy feláldozott disznó lába, egy kosár főtt rizs és négy tubuzs zu-val töltött bambusz volt (a második fázisban). A harmadik fázisban a művész (hu tu nu) ugyanezeket a tárgyakat kapja plusz egy fémkarkőtöt is.
A Wancho férfiaknak azonban a tetoválás egy sokkal komolyabb dologvolt. A Naga csoporthoz hasonlóan a tetoválási jogot a csatatéren lehetett megszerezni, ahol az a klán vagy férfi, aki a legtöbb emberi trófeát gyűjtötte össze a királynő általi tetoválás örömében részesűlt. Egy 1872-es történet szerint azok a férfiak, akik egy ellenségük fejét hozták el az arcukra kaptak tetoválást (thun hu), míg azok, akik egy kezet vagy egy lábat hoztak csak a lábukra kaphattak tetoválást. Mások azonban úgy tartották, hogy az arca kerülő tetoválás sokkal inkább azt jelentette, hogy a férfi egy skalpvadászaton vett részt, mintsem, hogy ő szerezte volna meg egy ellensége fejét. Ugyanakkor, ha egy férfi megölte ellenségét, akkor az követelhette, hogy kapjon egy tetoválást a mellkasára és egy bőrből készűlt díszt viselhetett a nyakában, amely áldozatai számát mutatta. Egy veszélyes állat (tigris) megöléséért egy mellkasi vagy arci tetoválás volt a jutalom.
A harcosok általában ellenségük megölése után pár nappal kapták meg tetoválásaikat. A törzs minden tagja tudta ki érdemel tetoválás és maga a királynő hajtotta végre a folyamatot a saját házában. Az összes harcos tetoválása két hétig is eltarthatott. Egy Wancho környékén élő iró 1950 elmesélte, hogy a királynő az első megszerzett fejért a harcos fejét, a másodikért a nyakat és a harmadiknál az arcát és a negyedik után a karokat, a hátat és a hasat is tetoválta. A sorrend változó volt, valószinüleg a felület nagysága és mennyisége jelképezte a bátorság fokát ( a harcosét vagy annak családjáét) – morung vagy paan (Wancho nyelven). Néha emberi alakokat is rajzoltak a mellkasra és egy ilyen tetoválást viselő férfi rettenthetetlennek számított. A tetoválások befejezése után a férfi elvonúlt, hogy megtartsa a taboo (genna) szertartást (saját házába és senkivel se beszélt egy napig).
India tetoválás :A harcos Naga tetoválásoktól, a varázslatos kolam jelek és a hindu panteon tetoválásáig, India különböző tetoválási kultúrái egy törzsi mozaikot alkotnak, amelyek több ezer évet foglalnak magukba. Az ősi gyakorlatok maradványai ezeken a környékeken bizonyos formákban még élnek, de a modernizálódás rátette bélyegét ezekre és ezért több, mint valószinű, hogy elöbb vagy utóbb örökre eltünnek a föld szinéről. Egy Dang törzshőz tartozó lakos jól összefoglalja a helyzetet: „Az emberek megjavúltak, úgyhogy már nem tetováltatják magukat, a tanúlt emberek nem tartják ezt egy helyes gyakorlatnak.” Természetesen rengetek informátorom folytatja a tetoválást, de ezek már nem a hagyományos ősi motívumok, mert ezeket a nyugati kultúrából vették át: szép lányok, koponyák és a barátnők nevei a kar hátsó részén. A gujarati és más indiai területekre is ugyanezeket lehet elmondani, mivel ott is az absztakt motivumok helyét, amelyeket egykor a tájból vagy a kaszt jeleiből meritettek a nyugati (lakat, rádiók, órák, repülők és napernyők) vették át. Sőt a kéz általi tetoválás hagyományt (nők általi tetoválások) Dél Indiában és más térségekben felváltották a gép tetoválások, amelyekért már pénz a fizettség és férfiak végzik el.
Bármi is lenne ezen változások eredménye ez a valamikor még elrejtett része a test művészetének mégis izgalmas és érdekes marad, mert sokat elárúl azokról a folyamatokról, amelyekkel az őshonos indiai törzsek beépültek a spirituális, ősi és körülvevő világukba a testi szertartások és a szociális jelentésük által. A tetoválás nem csak a helyi gondolkodásmódót, hanem azt a folyamatot is bemutatta, amely kifejezte és rögzítette hovatartozásuk, érettségük, személyiségük kérdéseit, csak úgy, mint a kultúrális büszkeségeiket és művészeti tehetségüket is.
