Amikor az amerikai író, Lewis Henry Morgan 1851-ben pubkilálta az indiai kultúráról szóló munkáját az Irquois-t, a tetoválás hagyománya már a feledésbe merűlt annál a népnél, amelyet ő olyan színesnek és élénknek írt le, mutatott be. A hittérítők csak úgy, mint a törzsi háborúk vége is arra kényszerítették a benszülött népeket, hogy alkalmazkodjanak az európai kultúrához, divathoz, amely azt feltételezte, hogy kevesebb és nem maradandó díszeket fessenek testükre és ez a tetoválási hagyományok hanyatlásához vezetett.
Az irokéz harcosok tetoválási motívumai, melyeket a Fülöp királlyal vívott harcok idején (1675-1676) viseltek egységes vonalat alkotnak, amelyek összekötik a fejbőr vonalát a harcban szerzett sebekkel. Egy Manitou tetoválás a száj mellé és a szegycsont közelébe festett madár. Az objektum hátán néhány fejetlen figurát láthatunk, amelyek a megölt ellenségek számát jelöli.
Bár a tetoválás hagyománya egykor nagyon elterjedt volt az észak-keleti részen meglepően kevés történelmi bizonyíték maradt fent, amely adatok tudna közölni ezen kitörölhetetlen művészet használatáról, formájáról és jelentéséről. Valójában az egyetlen lényeges bizonyíték erről a régen elhalványodott művészetről a 18. század elejétől fennmarad dokumentumok és néhány tetovált csoport vezetőről megmaradt portré.
Mivel ebben a térségben a tetoválásokat érintő dokumentum hiányosságokat mutat, hála a kevés, a befejezetlen és a nem túl alapos kutatásoknak én megprobálok azért néhány tényt tisztázni ezzel a hagyománnyal kapcsolatosan ebben a cikkben. A célom az, hogy megmutassam mi rejtőzik ezen szimbólumok mögött, a harcos népcsoportok és a tetoválásokról készűlt fényképek megfigyelésével, amelyeken jól látszanak a harcosok tetoválásai.
A harcosok nyomában
A 18. századig fennmarad irokéz népek – Mohawk, Oneida, Onondaga, Cayuga, Seneca és Tuscarora – saját magukat az Egyesűlt Nemzeteknek tartották, ezzel emlékezve arra, hogy a biztonságuk és az erejük a szigorú törzsi törvényekben rejlik. Más csoportok, mint pl. a mohican-ok, akik a Mohawk-ok szomszédai voltak hamarosan, 1640-ben szövetségre lépnek, még akkor is, ha kapcsolatuk néha feszűltségekkel telített.
Az irokézi törzsi nemzetek szoros kapcsolatban álltak a többiekkel a házasságok által és mindig, amikor elhangzott a harci kiáltás minden hozzájuk kapcsolodó törzset segítségükre hívtak. Általánosan beszélve a háború nem természeti errőforrások megszerzéséről vagy új területek meghódításáról szólt, sokkal inkább egy véget nem érő ciklus, amely rengeteg véres áldozatot és erőszakos haláleseteket követelt.
Amint egy irokéz harcos megkapta a férfi rangot új névvel ajándékozták meg, amelyet egy vezető által tartott listáról kapott. Körülbelül ugyanakkor bíztatták arra a fiatalembert, hogy egyedűl botorkáljon a vadonban, míg meg nem találja a saját Manitou-ját, amely majd megvédi őt élete végéig a harcokban. Néha egy ember Manitou-ja a Nap vagy más égi test volt. Azonban, ha a Manitou egy állat volt, akkor annak a bőre vagy tollazata az indiánon volt a harcok és az utazásai során, mivel úgy tartották, hogy azok magukban hordozzák az állat szellemét.
F2: Az Onondanga egy erősen díszitett harci fegyver, amely egy nagy háborús vezéré volt és amely 1760-ból származik. Négy kis karika jelzi, hogy négyszer sebezték meg puska golyóval. A fegyver egyik oldalán 13 felfegyverezett alak látható. A másik felén részletezve vannak a hadjáratok, amelyeken résztvettek, függetlenűl attól, hogy megsérültek-e vagy sem ezek során.
Egy harcos Manitou-ját gyakran a bőrére vagy az arcára festették. Amikor a fiatal harcos álmodott, úgy tartották, hogy ez egy isteni jel vagy az ő aszisztensének figyelmeztetése, aki kapcsolatban állt a mesterrel: a háború istenével (Areskoui) és a teremtővel (az élet mesterével), akiket a Nappal azonositottak. Ezeket az üzeneteket komolyan kellett venni bármennyire is abszurdnak tüntek.
F3: Szinte mindenik irokézi férfi tetoválása megkülönböztetőjelnek számított. 1706 augusztus 13-án a holland kereskedő, Evert Wendell feljegyzése alapján egy Tan Na Eedsies nevezetű fiatal ember meglátogatta Wendell-t New York-ban és lezárta a tranzakcióját egy piktogrammal az aláírása mellett. A Tan Na Eedsies című rajz és az arc, nyak és mellkasi tetoválásai egyenlőek voltak egy aláirással. Tan Na arc tetoválásai etnográfiai hovatartozásának jelképe, amelyhez egy Manitou kígyót, számos Manitou madarat a homlok és az or tájékához társítanak, ezenkivül még számos tetoválás kerűl a nyakra.
Néha a harcos Manitou-ja a fegyverébe volt vésve. A német író, Johann Kohl 1850-ben találkozott egy wisconsin-i Ojibway harcossal, akinek egy ilyen gravírozott fegyvere volt. Ez az ember részletesen elmagyarázta fegyverének személyes üzenetét, elmesélte az élete álmát és azt a látomást, amelynek köszönhetően megtalálta Manitou-ját, egy sast, amelyre tíz napig vadászot, azért, hogy végül megszerezhesse.
A harcosok természetesen katonai fokozatukat, ellenségeiket és rabúl ejtett vagy megölt foglyaikat is a fegyverükre gravíróztatták. Személyes tetoválási mintáikat is halálos fegyverükbe vésették. Ez a szokás nem csak a harcos bátorságát és rátermettségét bizonyították, hanem pszichológiai hatással volt annak ellenségeire, mivel ősi hagyománynak számított az, hogy a fegyverét a harctéren hagyja egy hulla testébe szúrva, azért, hogy elismerjék őt győztesnek.
Egy irokézi nagyon ritka fegyver, ami meg a 17. századból származik, melyet egy massachusettsi harcmezőn felejtettek mindenik elöbb említett motívumot tartalmazta. Fülöp király (1675-1676) idejéből származik és számos arc tetoválást találunk rajta, amely sokat elárúl a fegyver tulajdonosáról, aki valószínüleg a Seneca vagy Mohawk törzshöz tartozott a tetoválásaiból ítélve. Egy 1791-es felfedezett ritka dokumtumból arra következtettek, hogy a körök, amelyeket a fegyverbe véstek valójában a lefejezett emberek számát jelölte. Más jelek, mint pl. a nyílvesszők valószínüleg azt jelölik, hogy a harcos hányszor sérűlt meg a háborúban, ezt az információt más történelmi iratok is alátámasztják. Egy másik érdekes minta egy napégette jelhez hasonlít, amely a harcos ajkaitól az arcáig elnyúlt.
Elöbb említettük ebben a cikkben a napelemeket, amelyek madarakat vagy más állatokat testesítettek meg és amelyeket Manitou szellemekként ismertek el, általában a testre festették ezeket. A száj mellé elhelyezett tetoválások nem véletlenül jöttek létre, mivel a száj a lélek felé vezető kaput jelentette. Erre a jelentésre lehet alapozni, hiszen az amerikai indiánok nemzeti múzeumában találunk egy fegyvert, amely egy kígyót jelképez (Manitou) és azt jelenti, hogy a halál elnyeli áldozatait, a régész Edmund Carpenter szerint.
Más 18. századi irokézi harcosok portréjai hozzák napvilágra a tetoválások jelentéseit. Egy ilyen portré a Mohawk harcos, Onigoheriago-é, akit egy angliai látogatatás során festettek és rajzoltak le 1710-ben. A harcos a fejbőre tövében Manitou és V alakzatú tetoválásokat viselt, melyek valószinüleg a haborúban szerzet sérűlések számát jelőlték.
Ennek a harcosnak a Manitou-ja valójában több szimbólumból tevődik össze, amelyek egy madár alakját veszik fel néhány napelemmel ötvözve. A harcos a mellkasán viselt még egy Manitou madarat is.
A történelmi források alapján a szegycsont és a mellkas tájékán található V alakú tetoválások az ősi Seneca, Mohawk és Cherokee törzsek idejére utaltak. Úgy tűnik, hogy a szegycsonti tetoválások sokkal hosszabb ideig maradtak fent, mint az arc tetoválások és ennek egyik későbbi példája egy olajba kicsinyitett minta, amely Oneida vezetőt örökiti meg. A művet 1795-ben készitette Good Peter.
A háboruk szempontjából biztosak lehetünk abban, hogy egy harcos csak azért tetováltatott magára egy Manitou madarat, hogy megtévessze az ellenséget és észrevehetetlen legyen, így gyorsan mozoghatott.
Egyes törzsek utánozták bizonyos ragadozó madarak trilláját, mint csatakiáltás, amikor ellenségüket lefejezték. Azt hitték, hogy ezek a madarak a felsöbbrendű lény (a Nap szimbóluma) hírnökei voltak. Úgy tűnik, hogy ez egy ősi kánon, amely által egy harcos madárral azonosulnak, mivel a harc önmagában csak egy mítikus törekvést jelentett.
