Ha eddig olyan civilizációkról beszéltünk, ahol a tetoválások a gazdagság, a nemesség, a szociális rang, az istenek képet jelentették, ez alkalommal egy hasonló világ tárúl elénk, csak ebben a tetoválások negatív jelentéssel birtak. Az ókori Görögország és Róma ültették el a gyökereit ezen jelentéseknek.
Az ókori görög és római világban úgy tartották, hogy a tetoválások csak a barbároknak valók. A görögök a perzsáktól tanultak el a tetoválás tudományát, de lealacsonyítónak tekintették, mivel ezzel a tökéletes emberi testet megszencségtelenítették és ezzel tisztátalanná vált. Így a tetoválás lassan átalakúlt a gyilkosok és rabszolgák megjelölésére használt eszközzé. Ők ezzel egész életükre megvoltak jelölve, így mindig azonosíthatták őket, még szökési kisérlet esetén is. Ugyanezzel a konkrét céllal vették át idővel a rómaiak is a tetoválás gyakorlását a görögöktől.
A rabszolgák és gyilkosok tetoválása a Római Birodalomban
A Római Birodalom idején az Ázsiába szállított rabokra általában a következőt tetoválták: adó kifizetve. De a gazdák szép ízlésétól függően a rabszolgákra, a foglyokra rövidítések, mondatok és burleszk versek voltak felirva, mindenik megkülönbözöztető-, és ugyanakkor a szégyen jele is volt. A római rabszolgák homlokára tetovált mondat így hangzott: Állíts meg, szökevény vagyok. Mégis a tetoválások szimbolikus értéke megnött a római világban. Ha eleinte ezek a császári hadseregben voltak elfogadottak és használtak, ahol a hadsereg nagy részét zsoldosok alkották, azért, hogy könnyebben tudják őket azonositani eltünésük esetén is, idővel a római légiók és mindenik hadsereg használni kezdett néhány szimbólumot tetoválások formájában, ugyancsak a könnyebb azonosítás érdekében.
Etikai kicsengése, jelentése
Számos görög és latin szérző tett említést a műveiben a tetoválásról, mint egy büntetésről. Platon (Görögország) úgy gondolta, hogy az istenkáromlással vádolt személyeket tetoválni kellene testükre majd kiűzni őket a köztársaságból.
Suetonius, hires római történész elmeséli, hogy az elfajzott, degenerált és szadista római uralkodó, Caligula azon szórakozott, hogy gőgből megparancsolta udvara népének, hogy tetováltassák magukat. Egy másik történész szerint a görög uralkodó, Tephilius parancsával állt bosszút két szerzetesen (akik őt kritizálták), mely szerint homlokukra kell tetoválniuk 11 soros pentaméterben írott trágár, szatirikus verset. Vannak azonban kivételek is, amik a társadalmi hangzását illeti a tetoválásoknak.
Orpheus és a tetoválások
Ha netalán fúrcsálnák ezt a kapcsolatot, nos mégis maradtak fenn görög legendák, amelyek ezt támasztják alá. Több mint 40 hajó, a IV. századi Görögországból, melyeket nem régiben találtak meg, amelyek ábrázolták Orpheus meggyilkolását, aki nem tudott helyre jönni felesége, Eurydiké halála után. Idővel elkezdte kerülni a nőket és figyelmét a fiatal férfiakra terelte, akiket elhipnotizált, majd a zenéjével elcsábított. Azonban ezeknek jegyeseik és feleségeik bosszút álltak Orpheuson, úgy, hogy darabokra vágták őt, több féle szerszámmal, mint példáúl kardok, kaszák, lándzsák, tengelyek, fejszék és kövek. A mitosz szerint a trák nők tetováltatták magukat Orpheus legyőzésének örömére és azt feltételezték, hogy ezek a tetoválások emlékeztető és figyelmeztetés is volt a férjeiknek, hogy milyen sors vár rájuk, ha hűtlenek lesznek.
A katonai tetoválás
Hadrianus császár római katonáinak voltak ilyen tetoválásaik. Nem túl ismert ez a tény, de mégis úgy tünik, hogy mindenik légiósnak és a hadsereghez tartozóknak volt tetoválása. Ezt a tényt Lindsay Allanson-Jones – a régészeti múzeum igazgatónője és a római kultúra szakértője a Newcastel-i egyetem antik múzeumának körében – közölte a nyilvánossággal. Az ő bizonyitéka a római irótól: Vegetius-tól származik, kinek összegzése a katonasági tudományokról, a 4. század körűl irodott és mai napig érintetlen bizonyitéka a katonai gyakorlatoknak, szokásoknak. Vegetius leírta, hogy szerinte a fiatal római katonákat nem kellene tetoválásokkal megjelölni rögtön toborzásuk után. Szerinte előszőr aprólékos vizsgának kellett volna őket alávetni majd, ha ezen túl jutottak, és bizonyították, hogy érdemesek egy ilyen munkára, csak azután kaphatják meg a katonaság jeleit testükre. Mindezek ellenére, Vegetius nem mutatja meg, hogyan néztek ki ezek a jelek. A kutatók úgy gondolják, hogy valószínüleg a jel egy sas vagy bármilyen más jel lehetett, attól függően, hogy a katonák melyik hadseregbe tartoztak.
Lindsay-nek több konkrét bizonyitéka is van arra, hogy a katonák a kezükre tetováltattak. A legrégebbi ismert leirás a tintával való tetoválásról a 6. századból származik, a mű címe „Medicae artis principes”, melyet Aetus – római orvos – írt. Ő az, aki tanulmányozta a tetoválásokat és azonosította a tetoválási folyamatokat, annak módozatait, a tinta összetételét, sőt még a tetoválások eltávolítását is megfigyelte a római katonáknál. Aetis ezt irta a tetoválásokról: „ A jelek, bélyegek (lásd díszek) olyan elemek, melyeket az arcra vagy a test más részeire festettek. Ilyen jeleket láthatunk a katonák kezein is. Ezekhez a jelekhez olyan tintát használnak, amelyhez a következők szükségesek: akácfa, különösen a kérge – 453 g, korrodálódott bronz – 56g, 56g epe és tömény kénsav,vitriol – 28 g, jól összekavarva és átszitálva”. A korrdálódott bronzot ecettel összezúzzák és összekeverik a többi összetevővel, azért, hogy port kapjanak belőle. A port két résznyi vízbe és egy résznyi póréhagyma levébe áztatják, mindezt jól elkeverve. Ezután az orvos bemutatja a tetoválás módozatát. Aetis leírja, hogy a tetoválási felületet előszőr a póréhagyma levével lemossák, mely jól ismert fertőtlenítő hatásáról. Majd a bőrre felrajzolják a modelt, amely alapján a bőrt egészen vérzésig szúrják. Ezek után a sebhelyre dörzsölik a tintát.
Jelek (Stigma)
A tetoválás latin megfelelője a stigma szó, az eredeti értelme a modern szótárakban van leírva. A stigma szó meghatározásai közé tartozik : egy szúrós, éles tárggyal ejtett seb, egy rabszolga vagy gyilkos bőrébe vésett megkülönbözető jel és a kegyvesztettség jele egyaránt.
A tetoválások eltávolítása
A szégyen összekapcsolása a tetoválásokkal, természetesen úgy Görögországban, mint a Római Birodalomban egyaránt az orvosoknak kedvezett, akik valódi üzletet fejlesztettek ki a tetoválások eltávolításával. Ugyancsak Aetis az, aki ebben az értelemben recepteket hagyott hátra a saját tapasztalatai alapján. A következőket írta: „Ha elakarjuk távolítani a tetoválásokat, akkor sok előkészületet kell tennünk. Létezik egy módszer, amely magába foglalja a citromot, a gipszet és a nátrium-karbonátot. Van azonban egy másik módszer is, amelyhez bors,virna (gyulladáscsökkentő, fototoxikus és görcsoldó hatású gyógynövény) és méz szükséges. Az alkalmazásához, először meg kell tisztítani a tetoválást kálium-nitráttal, majd tölgy gyantával kell bekenegetni és öt napig bekell kötni. A hatodik napon a tetoválást egy tűvel megszúrni, letörölni a vért egy szivaccsal és kevés sót szórni a szúrásokra. Ezután, egy időben kell az összes fennebb említetteket alkalmazni és bekötni egy kenderkötéssel. A kötést öt napig rajta kell hagyni, majd a hatodik napon kenőcsöt kenni rá egy toll segítségével. A tetovások így 20 nap alatt eltünnek sebhelyek és irritációk nélkül. Rengetek görög és római orvosnak volt más különleges receptje. Ilyen volt a galamb ürülékének ecettel való összekeverése és hosszú ideig borogatásként használása.
A történelem során a feledésbe merűltek
Miközben a kereszténység a Római Birodalomban elterjedt, ezzel egy időben a szolgák és a gyilkosok tetoválása lassan a feledésbe merűlt. A római uralkodó, Constatin, aki a kereszténységet a Római Birodalom hivatalos vallásává avatta 325-ben Kr.u., azt parancsolta, hogy az elítélteknek gladiátorként kell harcolniuk vagy bányában kell dolgozniuk és ezért őket csak a lábukon vagy a kezükön lehet tetoválni, semmiképp sem az arcukon, hiszen az arcon levő tetoválások az isteni szépség képere voltak formálva, így azokat kerülniük kellene.
787 I.u. I. Adrianusz pápa betiltotta a tetoválás minden fajtáját, az őt követő pápák pedig folytatták a hagyományt. Ez az oka annak, hogy a tetoválás fogalma gyakorlatilag ismeretlen maradt a keresztény világban a XIX. századig.
