Észak Borneoi Tetoválóművész nők
Kayan,Sihan és Lahanan, három törzs Észak Sarawakról,Malaézia, Borneo. A három törzs gyűjtőneve Orang Ulu (Emberek az árral szemben), a legtöbb közülük be van tetoválva.Az ibáni emberektől eltérően az Orang Ului tetoválóművészek mind nők. Az Orang Ului specifikus modelleket nem használták sokáig,de a fennmaradt modellek még mindig hihetetlenek az absztrakt egyszerűségük miatt. A tetováló felszereléseik természetes anyagokból készültek mint például fa,fűszálak,a dzsungel növényeiből kinyert pigmentek,egy olyan helyről gyűjtve ahol az összes élő vagy élettelen dolognak külön lelke van. Egészen napjainkig a tetoválás nem volt besorolva egyetlen művészeti ágban sem.
KAYAN
Az 1900-as években a Kayan törzsön belül egy lány tetoválása renkivül komoly folyamat volt,nem csak a rettenetes fájdalom szempontjából, hanem ceremónia fontossága miatt is,ami egy megtiszteltetés volt a tetovált személy számára. A folyamat olykor négy évig is eltartott,mivel egyszerre csak kis felületeket tetováltak be a bőrön és hosszú szüneteket tartottak a tetoválási szakaszok között. Például egy tízéves kislánynak legelőbb a lábujjait és a lábfejét tetoválták be,majd az alkarok következtek de csak egy év szünet után. A következő évben a combok következtek .Ezek a tetoválások a hiedelem szerint megvédték őket a gonosz szellemektől. Volt egy univerzális tetoválás is ,amit minden nő megkapott, amit „tedek-tuh’duck” nak neveztek. Úgy hitték, hogy ezek a tetoválások fáklyaként világítottak a túlvilágon,és elvezeti őket az őseikhez. Mindig a nők voltak a legjobb szakértői ennek a művészetnek, ellenben a férfiak csak egy darab fába vésték a modelleket. A tetováló poziciója ebben a társadalomban igen nagy fokon volt a ranglétrán ,az írástudókkal és a kovácsokkal egy rangon voltak elismerve.
A legtöbb női tetováló a Kayan törzsből, szociális tabukhoz voltak kötve. Ha például a tetováló nőnek újszülött gyereke volt ,akkor meg volt tiltva neki a tetoválás, mert a hiedelem szerint a vérontás vonzaná a gonosz szellemeket,minek következtében ezek megszállották volna a gyerekeket,vagy betegségeket,halált okoztak. Nem tetoválhattak a rizs vetés ideje alatt sem,akkor sem ha egy új emeber volt a „szellemek házában”mert ezzel magukra haragították volna a szellemeket. Ha rémálmaik voltak (árvíz,vérontás), a tetoválási szakasz ideje alatt, akkor leállították a folyamatot. A tetoválási folyamatok alatt a tetováló nők nem ehettek nyers húst vagy halat azzal az érvvel hogy a szellemek megszállják őket. Ha megszegték ezeket a szabályokat, akkor a tetoválasok már nem világítottak eléggé a túlvilágon és a halálba vezették őket.Sokszor ezek a nők azért választották ezt a pályát, mert a hiedelem szerint a tetoválók szelleme „Bua Kalunk”, megvédte őket a betegségektől. A tetováló szerszámok egyszerűek voltak , ami egy pár tüskehegyből (ulang),egy kis fakalapácsból (tukun vagy pepak) állt, amit egy kis fakazettában (bungan)-ban tartottak. A fő szerszám egy pálca volt kiemelkedő csúccsal ,a végére három vagy négy apró tű volt erősítve. A kalapács erős fábol készűlt ,a nyele be volt tekerve egy darab kötéllel. A festékanyag,korom,víz,cukornád kivonat keverékből állt és egy kis fadobozban tartották amit „uit-ulang”-nak neveztek. Úgy hitték, hogy a legjobb korom egy üst elégett aljárol való, de használtak égetett gyanta utáni kormot is. A rajzokat egy darab fába(kelinge) vésték,majd majd festékbe mártották,utána rányomták arra a bőrfelületre ahova a tetoválást tervezték,igy alakult ki a rajz ami után dolgoztak. A tetoválásra váró ember a főldön feküdt,a tetováló és az aszisztense pedig a kliens két oldalán helyezkedtek el. Legelőbb a tetováló nő egy pálmalevelet mártott a „festékbe”,majd rányomta a tetoválást követő helyre így csinálva meg a rajzot az illető bőrén. Az egyenes vonalak mentén,a tetováló bevarrta a kontürt (ikor) ,majd a vonalak között ,egy darab „festékbe” mártott faragott fadarabot préselt a bőrre.A tetováló vagy az aszisztense a lábukkal feszítették ki a bőrt,ahová kellett tetoválni. Majd a pálcára erősített tűt mártotta a festékbe és a kis fakalapáccsal ütögette,így juttatva a festéket a bőr alá(a kontürvonalak mentén).A folyamat nagyon fájdalmas volt ,de a tetováló soha nem hatódott meg ,folytatva a tetoválást végig. Az elmondások szerint a tetoválások ára legtöbbszőr fix összeg volt. Az alkarokra való tetoválás 8 és 20 dollár között mozgott,a combokra már 60 dollárra emelkedett,ha nagyon kifinomult munkát kértek. Az ujjak tetoválásáért a fizetség egy kissebb kard volt. 2002-ben,egy kayani nő elmondása szerint ,az ő combján levő tetoválásokért a fizetség, 20 dollár és két disznó volt.A XIX században azt beszélték, hogy ha a tetováló sok pénzt kért a munkáért, akkor egy éven belül életét veszti.
Shihan és Lehanan
Shihan egy 150 személyből álló benszülött törzs, amely egy „longhouse”-ban él,két órányira a Rajang folyótól.Egy Kayan dialektus szerint beszélnek,és a tetováló stílusuk is nagyon hasonlít a kayaniakéhoz.
A shihániak tőbb ideig tartották a tradiciójukat tetoválás téren mint a kayaniak. A kayaniak már 50 éve abbahagyták a tradicionális tetoválást ,míg a sihániak csak 30 éve. Egy siháni 50 éves nő, Konok,elmesélte, hogy az első tetoválását házassága előtt a karjára kapta,ami kötelező volt a házasságkötés előtt. Elmondása szerint egy férfi sem házasodott volna össze egy olyan nővel akinek nem volt tetoválása.Itt is a nők voltak a tetováló művészek és ugyanazokkal a módszerekkel dolgoztak, mint a kayaniak.A tetováló nők társadadmi pozíciója igen magas volt a törzsön belül és öröklődött anyáról a lányára.Haláluk után a felszerelésükkel együtt temették el.
Lehanan egy kicsivel nagyobb törzs volt Shihan szomszédságában,amely szintén híres volt a tetoválás művészetében,itt is nők tetováltak,és öröklődött a művészet anyai ágon.
Egy 60 éves nő Bangu, elmesélte 1950-es évi tapasztalatait:”Néhány nő lefogott,mindegyik megfogta egy egy kezem,lábam,ezután az egyik kinyújtotta a bőrömet,de a tetováló nem fogott neki a munkának amíg le nem nyugodtam. Kötelező volt átesnem ezen ,mert ha nem akkor nem mehettem volna férjhez.Négy órába telt az egyik karom,négy órába a másik. Négy napba az egyik lábam,négybe a másik.Akkor 15 éves voltam,de 16 éves koromig meglett monden tetoválásom.Más esteben több ideig tartott volna, de már alig vártam hogy férjhez menjek.”
Egy 85 éves férfi mesélte hogy 15 évesen csinálta az első tetoválását,ezután egy ünnepséget rendeztek a tiszteletére, mivel ez a férfivé válás rítusa volt.
A Lehanani férfiak akiknek még nem volt tetoválásuk,szégyellték magukat tetovált társaiktól,mert úgy tartották, hogy az csak az igazi harcosok tudják mi az igazi tetoválás fájdalma.
Elfelejtett hagyományok
Napjainkban az Orang Ului törzsek körében, a hagyományos tetoválás művésztete már kihalófélben van. E tradició megszakítása a misszionáriusoknak és a folytonos modernizálásnak köszönhető. Az Orang Ului-akat már nem érdekli annyira a tradicionális tetoválás művészete,inkább vonzódnak a városok felé ahol külvárosi munkákat vállalnak,közben ismerkednek más kulturákkal,beleértve a modern tetoválás művészetét is,ami kevésbé fájdalmas,és a modellek is változtak ,ujabban a legnépszerűbbek a sárkányok,sasok,stb. A misszionáriusok még napjainkban is térítik az embereket, hogy hagyják el régi trdícióikat,kulturáikat,és próbálják meggyőzni a Maláj kormányt hogy megépítsék a legnagyobb vízerőművet Dél Kelet Ázsiában,arra a területre, ami az otthonuk volt. Az építés miatt már több ezer benszülöttet kitelepítettek a földjeikről, ahol már többszáz éve élnek. Végűl a mesterséges tó elárasztja az őserdő egy részét, amely számos kihalófélben levő állatnak adott otthont. Az Orang Ului-ak még nem adták meg magukat a modernizációnak,de ahogy az őserdő eltűnik,úgy lassan a tradicionális tetoválás művészete is semmibe vész.
